Ezek a hétvégék

Ezek a hétvégék…

A hétvégéim az elmúlt időszakban mindig brutálisan teltek 

Március 6 – Találkozásom Manával…. Avagy Perverz Szombat

Mana-t megismertem, egy külföldi, japán zenei honlapon. Amúgy itt lakik ő is a városban szóval, úgy gondoltam nem ártana találkozni vele.

Szóval megbeszéltük a 13 óra, újpest központ, 220-as megálló.
A 11 órási busszal mentem is. Odaértem újpestre. Mindenféle gond nélkül. Csak jár nekem a kavington, mert nagyjából harminc percig kerestem a 20-as buszmegállót. Rohangálok körbe, körbe, a „Paprikát, paradicsomot fél áron néni” kezdett nagyon hülyének nézni, hogy minek rohangálok, mint pók a falon?!

Végül megálltam a 220-as megállójában… Lesz ami lesz..

Dobpergés kíséretében megjelent MANA-CHAN!! Kiderült, hogy Vikinek hívják. Az anyukája is jött. Szerintem nagy arc.  Vett jegyet, és elküldött minket a Duna plázába, mondván az közel van, meg nem tudom micsoda.
Azt hittem, unalmas lesz, de tévedtem. Bementünk, elsőként bevágódtunk az Alexandrába. Leültünk a mangás polc elé, és az összest végigbeszéltük. Stílusilag, történetileg. Közben került a pulcsi mindkettőnkről. RUKI volt a pólóján.
Azt mondta talált múltkor valamelyik boltban Jrock-os pulcsit… meg akartam nézni, de sajnos már nem volt…

Utána leültünk egy-két személyes asztalhoz, és beszélgettünk. Néha kissé furcsa volt, hogy Ruki-t bámulom, ami ugye pont mellmagasságba esik. Végigcsöpögtük az összes képét a telefonján, és elmesélte hogy nála lakik mindenki. Kai főz rá. És Rukiről sem szabad semmi csúnyát mondani ( főleg a magasságára nézve) mert jön, és Vanillásat játszik majd velünk.
Miyavihoz pedig imádkozni kell, úgy, hogy le is térdelsz.
Meg mekiztünk… A krumplin lévő fehér szósz – szerintünk – nem salátaöntet volt, és a krumpli sem krumpli…
Bou (ha jól emlékszek) egy szál tangában takarít.
Kicsit odébbsasszéztunk, mert már kezdtek ránk furcsán nézni. Leültünk egy fotelbe, és megbeszéltük.. Én vagyok a kicsi ukéja. ( Miért mindig én vagyok az uke?)

Meg énekeltünk! Miyavitól a what a wonderul world-ot. Ehh… hang nulla, de én nagyon szívesen csináltam. Bár, lefogadom, hogy páran, akik mellettünk elhaladtak, legszívesebben lelőttek volna.
Mana pedig az üvöltő-síró gyereket verte volna meg ezer örömmel, aki legalább háromszor elment előttünk… Baromi idegesítő volt ám…

És elment 6 óra! Basszus! Én még éjfélig simán ellettem volna vele…
Egyszer ki kell ráncigálnom magamhoz…